Csak úgy közbevetve: itt sem hazudtolom meg önmagam...

Akkor most azért elregélném, hogy a tegnapi és mai napom mekkora Mr. Bean faktorral rendelkezett. Arról majd egy külön bejegyzés készül, hogy milyen volt az első és a második munkanapom, most inkább levetkezhetetlen, spirál szerűen újra és újra felbukkanó gügye természetemről ejtenék említést.
Hétfő: tegnapra volt egy időpontom a bankba, hogy számlát nyissak. Egy átlagos ember ezt úgy oldaná meg, hogy végez a munkával, kalap-kabát és elindul a helyre, ahova aztán oda is ér az időpontra, és end of story. Nekem ez a megoldás valahol tudat alatt túl középszerűnek tűnhet, mert nem tudok jobb magyarázatot találni saját viselkedésemre. Persze fél kettőkor realizáltam, hogy kettőre van időpontom, így sietve átöltöztem, és elindultam (más késésben). Persze esett megint, így esernyővel a kézben keltem útra, azt persze elfelejtettem megnézni, hogyan jutok el az említett pénzintézetig. Így felhívtam O-t, hogy nézze már meg legyen oly szíves, hogy google maps barátunk mit javasol. Felszálltam hát a buszra, amit eredményül megkaptunk, de mégiscsak az lett a vége, hogy a sofőr mögött ültem, várva, hogy szóljon, mikor kell leszállnom...Na most, a munkába használt cipőm csúszik nedves talajon, de legalább be is ázik. Mindemellett ott felejtettem a kabátom a munkahelyemen. Tehát tocsogósan, didergősen, késősen megérkeztem. Szerencsére a fiatalember, akihez már másodszor mentem, nagyon közvetlen, életvidám figura. Megbeszéltük, hogy fog történni a bankszámlám megnyitása, közben megkért, rajzoljak valamit, ő is rajzolt nekem egy post-itre, aztán elváltak útjaink. Ekkor már nem esett az eső legalább öt kerek perce, de egy kisebb szakasz megtétele után gyanús volt, hogy az esőcseppek közvetlenül a fejem tetején landolnak, amiből arra következtettem, hogy az esernyőm pedig a bankban felejtettem. Tehát kabát és esernyő nélkül meneteltem, de legalább a buszra se maradt pénzem. Csak hazaértem azért.
Kedd: 6.45-re kellett ma beérnem a munkába. Kellett volna. Nem sikerült, mert pontosan ekkor nyitottam ki a szemeimet. Aztán gyorsan becsuktam őket megint, hátha csak a Rem fázis játszadozik velem. De rádöbbentem a puszta valóságra, azaz már a második napon elkéstem a munkából. Lepörgött előttem az életem következő pár hete...Ennek ellenére nem történt semmi meghatározó, a menedzser asszisztens lányka nagyon lazán kezelte a helyzetet, lényegében annyit mondott: "rendben. igyál egy kávét". Munka után pedig elindultam az NI number, vagyis az angol Taj-szám igényléssel kapcsolatos időpontom helyszínére. Címnek annyit kaptam, hogy White Chapel munkaügyi központ. Nagyon büszke voltam magamra kezdetben, mert most már nálam volt a kabátom és az esernyőm is. Eközben persze a beázós cipőmben tapostam az utca kövét. Megint esett természetesen. Gondoltam annyi időm még van, hogy beugrok egy szelet müzlire a Pret.-be. Fizettem is, és teljesen meglepő módon megtoldották az adagomat egy kávéval. Nem sokat kérdezősködtem, elvittem. Ez a kedvesség azzal járt, hogy úgy próbáltam meg térképet hajtogatni a szakadó esőben, esernyővel a kezemben, hogy közben 2 táska lógott rajtam és a tejhab is ki-kibukkant minden mozdulatomnál. Nem jöttem rá, hol van a munkaügyi központ, és már pénzem se volt a telefonomon. O hívott ugyan, de szerencsére nem hallottam meg. Így aztán fogtam magam és megkérdeztem az első szimpatikus embert, van-e valami halvány fogalma az ügyről. Ha neki nem is, az okostelefonjának volt. Elmondta a 2 utcát, amit be kell céloznom, és hozzátette, 40 perc lesz gyalogszerrel. Még több kétség közepette tovább haladtam, és célba vettem azt az említett két utcát, melyek nevére gyakorlatilag már 5 perc múlva nem emlékeztem. Egy metróállomáson megkérdeztem még egy alakot, aztán egy másikat egy toronyházban, aki ki is nyomtatott nekem 3 oldalnyi térképet. Így már 3 plusz egy papírossal, egy esernyővel és a zippzáramba akadt sálammal hadakoztam. Az útvonalamat valahogy úgy tudnám a legérzékletesebben bemutatni, mint azt a Snake nevű játékot, amit legtöbbünk jól ismer kezdetleges telefonjátékaink idejéből. Csim-bumm és dobpergés, odaértem végre, elhanyagolható egy órás késéssel arra a helyre, amit ugyan nem úgy hívtak, mint amiről én úgy tudtam, hogy így hívják (értjük, ugye?). Bekéredzkedtem, leültettek. Rendben, az életem újra helyes kerékvágásban. Na ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, nincs nálam a személyim, mert a főnököm elkérte tőlem a szerződésemhez. Ez az, éljen. Az összeszedettség ezen szintjét még valószínűleg ember nem érte el ezen a szép kerek világon. Szumma szummárum, holnap mehetek újra...