Szóóóval tehát másnap visszamentem a job centre-be olajággal a fejem körül és vártam a soromat. Ültem ott vagy fél óráig, mire hibát találtam a mátrixban és bemehettem ahhoz a nagyon kedves indiai hölgyhöz aki előző nap segített. De azért azt megjegyezném, hogy várakozásom közepette figyelmemet egy igen érdekes jelenség kötötte le. Egy öltönyös, 40-es éveit taposó figura ült velem szemben végig karót nyelt háttal és azzal az összetéveszthetetlen ide-oda pillantó fejmozgással, ami csak pont annyit árul el rólad, hogy ennél kényelmetlenebbül és elesettebbül már nem is érezhetnéd magad. Plusz, mindkét keze a combján feküdt, már azt vártam, mikor teljesül be a pszichopatákról szóló prekoncepció, és húzza elő a nagy kést. Mert már én éreztem magam kényelmetlenül csak attól, hogy néztem, ahogy ott ül és kényelmetlenkedik. Kiderült, hogy már 2 órája várt itt, és azért nem hívták be, mert már tulajdonképpen behívták, csak nem hallotta a saját nevét. Tehát ott voltam, hogy a nő mindent elintézett nekem, és hazamentem.
A munkahelyen azóta sok minden történt, csak a leglényegesebbeket emelném ki. Például szerencsére átment egy másik étterembe az a lány, akit hát , hogy is mondjam, kevésbé kedveltem mint saját magamat reggel a tükörben. Nem is lenne baj hogy az ember lánya rosszindulatú, fellengzős, és borostás, ha közben nem kérkedne azokkal a tulajdonságaival amik nincsenek és soha nem is lesznek. A portugálok továbbra is valami ősi, elfeledett halandzsa nyelven kiabálnak a konyhában, míg a skót kisfőnök a szarkazmusát keveri bele a levesbe. A tétova angol fiú indokolatlanul hagyja magán a mosolyt a legelképesztőbb pillanatokban, miközben minden leesik, eltörik, és odébb gurul a kezei között. Ő az, aki a gyerekvállalást egy félelmetes és ismeretlen vállalkozásnak véli valahol az amazonaszi esőerdő mélyén. A főnök folyamatosan randit akar tőlem, a 9/11 meg belső munka volt. Így röviden és esszenciálisan.
No comments:
Post a Comment