Csak úgy közbevetve: itt sem hazudtolom meg önmagam...

Akkor most azért elregélném, hogy a tegnapi és mai napom mekkora Mr. Bean faktorral rendelkezett. Arról majd egy külön bejegyzés készül, hogy milyen volt az első és a második munkanapom, most inkább levetkezhetetlen, spirál szerűen újra és újra felbukkanó gügye természetemről ejtenék említést.
Hétfő: tegnapra volt egy időpontom a bankba, hogy számlát nyissak. Egy átlagos ember ezt úgy oldaná meg, hogy végez a munkával, kalap-kabát és elindul a helyre, ahova aztán oda is ér az időpontra, és end of story. Nekem ez a megoldás valahol tudat alatt túl középszerűnek tűnhet, mert nem tudok jobb magyarázatot találni saját viselkedésemre. Persze fél kettőkor realizáltam, hogy kettőre van időpontom, így sietve átöltöztem, és elindultam (más késésben). Persze esett megint, így esernyővel a kézben keltem útra, azt persze elfelejtettem megnézni, hogyan jutok el az említett pénzintézetig. Így felhívtam O-t, hogy nézze már meg legyen oly szíves, hogy google maps barátunk mit javasol. Felszálltam hát a buszra, amit eredményül megkaptunk, de mégiscsak az lett a vége, hogy a sofőr mögött ültem, várva, hogy szóljon, mikor kell leszállnom...Na most, a munkába használt cipőm csúszik nedves talajon, de legalább be is ázik. Mindemellett ott felejtettem a kabátom a munkahelyemen. Tehát tocsogósan, didergősen, késősen megérkeztem. Szerencsére a fiatalember, akihez már másodszor mentem, nagyon közvetlen, életvidám figura. Megbeszéltük, hogy fog történni a bankszámlám megnyitása, közben megkért, rajzoljak valamit, ő is rajzolt nekem egy post-itre, aztán elváltak útjaink. Ekkor már nem esett az eső legalább öt kerek perce, de egy kisebb szakasz megtétele után gyanús volt, hogy az esőcseppek közvetlenül a fejem tetején landolnak, amiből arra következtettem, hogy az esernyőm pedig a bankban felejtettem. Tehát kabát és esernyő nélkül meneteltem, de legalább a buszra se maradt pénzem. Csak hazaértem azért.
Kedd: 6.45-re kellett ma beérnem a munkába. Kellett volna. Nem sikerült, mert pontosan ekkor nyitottam ki a szemeimet. Aztán gyorsan becsuktam őket megint, hátha csak a Rem fázis játszadozik velem. De rádöbbentem a puszta valóságra, azaz már a második napon elkéstem a munkából. Lepörgött előttem az életem következő pár hete...Ennek ellenére nem történt semmi meghatározó, a menedzser asszisztens lányka nagyon lazán kezelte a helyzetet, lényegében annyit mondott: "rendben. igyál egy kávét". Munka után pedig elindultam az NI number, vagyis az angol Taj-szám igényléssel kapcsolatos időpontom helyszínére. Címnek annyit kaptam, hogy White Chapel munkaügyi központ. Nagyon büszke voltam magamra kezdetben, mert most már nálam volt a kabátom és az esernyőm is. Eközben persze a beázós cipőmben tapostam az utca kövét. Megint esett természetesen. Gondoltam annyi időm még van, hogy beugrok egy szelet müzlire a Pret.-be. Fizettem is, és teljesen meglepő módon megtoldották az adagomat egy kávéval. Nem sokat kérdezősködtem, elvittem. Ez a kedvesség azzal járt, hogy úgy próbáltam meg térképet hajtogatni a szakadó esőben, esernyővel a kezemben, hogy közben 2 táska lógott rajtam és a tejhab is ki-kibukkant minden mozdulatomnál. Nem jöttem rá, hol van a munkaügyi központ, és már pénzem se volt a telefonomon. O hívott ugyan, de szerencsére nem hallottam meg. Így aztán fogtam magam és megkérdeztem az első szimpatikus embert, van-e valami halvány fogalma az ügyről. Ha neki nem is, az okostelefonjának volt. Elmondta a 2 utcát, amit be kell céloznom, és hozzátette, 40 perc lesz gyalogszerrel. Még több kétség közepette tovább haladtam, és célba vettem azt az említett két utcát, melyek nevére gyakorlatilag már 5 perc múlva nem emlékeztem. Egy metróállomáson megkérdeztem még egy alakot, aztán egy másikat egy toronyházban, aki ki is nyomtatott nekem 3 oldalnyi térképet. Így már 3 plusz egy papírossal, egy esernyővel és a zippzáramba akadt sálammal hadakoztam. Az útvonalamat valahogy úgy tudnám a legérzékletesebben bemutatni, mint azt a Snake nevű játékot, amit legtöbbünk jól ismer kezdetleges telefonjátékaink idejéből. Csim-bumm és dobpergés, odaértem végre, elhanyagolható egy órás késéssel arra a helyre, amit ugyan nem úgy hívtak, mint amiről én úgy tudtam, hogy így hívják (értjük, ugye?). Bekéredzkedtem, leültettek. Rendben, az életem újra helyes kerékvágásban. Na ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, nincs nálam a személyim, mert a főnököm elkérte tőlem a szerződésemhez. Ez az, éljen. Az összeszedettség ezen szintjét még valószínűleg ember nem érte el ezen a szép kerek világon. Szumma szummárum, holnap mehetek újra...

Próbanap

Tíz perccel a megbeszélt idő előtt megérkeztem, kaptam egy kávét, foglaljak helyet, várjak a menedzserre. Bernardo megérkezett, kedvesen körbevezetett, kaptam egy pólót, egy kötényt, és egy utasítást, hogy ha felvettem ezeket, kezdhetem is a munkát. A feladatom a tálcák összegyűjtése a placcon, edények ki-be pakolása a mosogatógépbe, stb., de a legeslegfontosabb a vendégekkel való interakció. Futkostam hát ide-oda, kedvesen, kellemesen, közbevetve. Pont úgy kell engem elképzelni, mint egy commodore számítógép egyik játékát, ahol én vagyok a villogó főhős, akinek az a feladata, hogy minél több téglalapot (tálcát) gyűjtsön be minél kevesebb idő alatt a labirintusban (asztalok között), és eközben szövegbuborékok tömkelegét is létrehozza. Felettébb újszerű és vicces "ellophatom a tálcáját?" felkiáltással és 1000 wattos mosollyal tettem mindezt. Öltönyök, tálcák, léptek, "hello"-k, sorok. No meg az állandó kérdés a fejem felett, hogy vajon épp akkor néz-e oda a menedzser, amikor egy széles szájú "ízlett-e az ebéded kedves polgár" közepette vagyok. Mert ez lenne a lényeg. A 3 óra letelt, megköszönték ténykedésemet, megkértek öltözzek át és ragadjak valami étket magamhoz. Megtörtént, egy falafeles tekercset kértem, elnyammogtam, eközben gondoltam olvasgatok valamit, míg Bernardo meg nem érkezik legfrissebb döntésével. "A szomszéd lány" című regény, illetve mintegy 20 receptkönyv közül válogathattam. Megismerkedtem a legexkluzívabb vega receptekkel, de azért lassacskán a próbanapom sikerességére is kíváncsi lettem volna. Megérkezett a "dad", vagyis Bernardo, vagyis az "apu". Merthogy ez egy család, itt nem menedzserek és asszisztensek vannak, hanem apuk, anyuk, tesók, stb...A lényeg pedig az, hogy felvettek. Ijáijáó.

A meghallgatás avagy audition day

A menedzser, akivel A után találkoztam azt javasolta, hogy legyek aktív a meghallgatáson és ne csak üljek a székemben. Itt már kíváncsi voltam, hány kört kell futnom egy olyan meghallgatáson, ahol lehetőleg minimum 24 színű mosoly eleresztése közbe kell ékelnem azt, hogy ki vagyok, miért vagyok itt, és miért lennék fantasztikus és kihagyhatatlan ajánlat a cég számára.
Hát eljött a nagy nap, gondoltam elindulok időben, hogy biztos odaérjek. Ez általában egy olyan elhatározásom amely az esetek igen nagy százalékában halva született. Tehát sietve törtettem az iroda felé, és szokatlan módon sikerült is odaérnem időben. Napfogyatkozás jellegű mosollyal köszöntött a menedzser, és megkérte mind a nyolcunkat, hogy legyünk aktívak a játékok (?!) során. Eközben ők figyelni fognak minket, mert kifejezetten, rendkívüli módon, csak és kizárólag absolutely vidám embereket keresnek. Lássuk a medvét! A medve játékai a következők voltak: írj egy dalocskát az étteremnek, amit el is kell énekelni a csapatnak, illetve jenga. Namost az első feladat ugye elég nyilvánvalóan magában hordozza az aktivitás lehetőségét, míg a második egy türelemjáték. A dalocska minősége valahol a szörnyű és demagóg illetve az ötlettelen és béna fogalom párosok között egyensúlyozta ki magát, de kész lett. A jenga: nem volt túl egyszerű izgatott tekintettel figyelni, ahogy fakockákat húzogatunk ki-be, hogy aztán az egész a végén összedőljön, de azért ezt is sikerült kivitelezni.
A dolog legérdekesebb része persze nem a tevékenység maga, hanem a tettek és a gondolatok összhangja, avagy annak hiánya. Feltétel az, hogy mosolyogj, légy észrevehető, szerepelj, add el magad. Teljesen mindegy, hogy közben fáj-e a lábad, meghalt a tücsköd, vagy épp csak egy hasonló helyzetben, mondjuk jengázás közben fele ennyire sem tűnnél izgatottnak mint most. "Színház az egész világ"...ugye. Talán úgy lehetne átfogalmazni a mai kor emberére, hogy "reklám az egész világ". Reklámozom, hogy igen, én kellek nektek, mert őrült vagyok és mindig boldog. A kis betűs részben meg megemlítem, hogy közben azért én ezt az egészet felettébb viccesnek, emellett felszínesnek tartom. Értem én, hogy két ember között a legrövidebb út a mosoly, de azért halkan hozzátenném, hogy én találtam még rövidebbet, abban nem sok mosoly volt, de annál több őszinteség és tényleges érdeklődés.
Tehát a menedzser lány majd kiugrott a bőréből, annyira örült, hogy már 4 éve a cégnél dolgozik, mi is próbáltunk kiugrani belőle, aki viszont benne maradt, azt elküldték kedvesen. Félig a bőrömben tovább maradtam az irodában és egy beszélgetés keretein belül kiderült a próbanapom időpontja.

1. nap...ami igazából a 0. meghosszabbítása, így összesen 36 óra

Tehát itt vagyunk, leszálltunk és valamely morbid indíttatásból be is engedtek az országba. Eztán kis transzfernyi közjátékkal megtaláltuk T-t, aki a szállást intézte nekünk. Az úton odafelé persze már inkább vonszoltuk a csomagot mint húztuk, Egy éppen leszerelő angol katona meg is szánt minket, és felajánlotta segítségét. Eztán láttuk még őt párszor átfutkosni piros lámpákon. Elértük a szállást. Namármost. Itt egy sqatról beszélünk, avagy foglalt ház. Jogi szerkezetéről a wikipédia ad bővebb felvilágosítást. Én inkább a hozzá kötődő élményeimről mesélnék inkább a későbbiekben. T körbevezetett minket a labirintusszerűen elrendezett lakásban, melyhez itt képeket is csatolok.

Épített. Minden épített. A fürdőtálca, a polcok, az ágyak. És majdnem minden összekukázott. Egy régi ajtó jó konyhapultnak, és két raklap már egy ágy. Teljesen más világ ez, ahol nem kapsz kézhez semmit, de mégis több mindened van, mint valaha volt. A szó őszintébb, nem kertel. Almabor készül a kisszobában, a nappaliban meg festmény. Az alsó szinten egy free shop működik, ahonnét bármit elvihetsz, a kulcsszó az etikusság. Ez egy zárvány amely pont annyira nyitott, amennyire a benne élőkre te nyitsz. Szabályait még csak ezután tanulom meg. A kontraszt egyelőre rendkívül vonzó, váltás a bizonytalanra, a megfoghatatlanra. Itt az otthon fogalma a fejekben él csak és nem tulajdon függő.
Tehát a házi almabor, azaz cider. Ejha! Illuminált lényünk és új élményeink birtokában kiléptünk a házból és nekiindultunk a városnak, hogy O csomagjait összeszedjük. Kalandozás a metróval: melyik irányba kellene és mivel és melyik alagút hova és mikor meg egyáltalán. A célt elértük, O bőröndjében lazán elfért volna egy gondosan darabokra szeletelt mexikói család, így természetesen az első dolog ami történt az volt, hogy a táska füle letört. Hmm. Akkor hajrá és nyaggassuk át magunkat a városon megint. Közben mosolyok, közvetlenség és segítőkészség szegélyezte utunkat. Hazafutás done. Gyors zuhany és indulás munkamegbeszélésre A-val: szintén mosoly és kedves emberek, finom narancsdzsúsz.

Két dolog miatt éri meg, ha az ember viszonylag kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezik: 1.sok kedves ember veszi körül, 2. ez a sok kedves ember még több kedves embert ismer. Ugye mindenki ismeri a "hat lépés távolság" elméletet...Tehát az úgy volt, hogy még szülővárosomból ismerem kedves minden lében kanál M-et, aki ajánlotta J-t (aki tulajdonképpen egy volt évfolyamtársam), hogy keressem fel, mert ő Londonban dolgozott pár éve. Felkerestem. Ő pedig egy volt kollegának, A-nak az elérhetőségét adta meg, aki még mindig az angol fővárosban dolgozik. Írtam neki, válaszolt, kedves és segítőkész algír fiú. Továbbította az önéletrajzom, azaz a szííívííímet a főnökének, és itt adta vissza a stafétabotot. 
Hazafelé sushit ettem, közben Bob Marley visszhangzott a téren, egy jó kedélyű rastaman előadásában. Nem tudtam megsaccolni, hány éves lehet, de mint tudjuk, a raszta szív örökké...és dobog is.

0.nap

Mint minden valamire való fesztiválon, mi is a nulladik napon kezdtük a kalandot itt, Londonban. Többesszám, tudniillik barátnémmal ketten lendültünk neki ebben a szeles hintajátékban. Az én napom még Zalaegerszegen kezdődött, aztán a tiramisus-anyás-apás-nagyszülős otthonról el, vonat, üres és kietlen fülke, pest. Átbaggyogás a Hévhez mintegy 35 kilónyi táskamasszívummal a kézben. A Héven végig volt társaságom D személyében, aki minden mondatát a "hallod" szócskával kezdte, gondosan ügyelve figyelmem elterelhetetlenségére, illetve a beszélgetés lazaságának mértékére. Leült mellénk egy középkorú, feltehetően nem alkohol-szűz polgár, majd arra kérte D-t fogja meg a sörét, amíg befűzi a cipőfűzőjét. D lazaságmérője ekkor inkább a 0 felé konvergált, mint bármi más irányba, de azért megfogta. Párbeszédünk során még olykor megemlítette a kirívó esetet. Leszálltunk Szentendrén, ő egy ideig a GPS-ével matatott, míg a magam koordinátái a következők voltak "átjössz a hídnál aztán visz az út". Hát vitt is, de leginkább én vittem a kezemben az előbb említett kevésbé karcsú bőröndöket végig a macskaköves utcán, mert vagyok olyan mazochista, hogy zavar, ha mások esetleg felébrednek az éppen kitörő világháborúhoz hasonlító macskakő-bőrönd kerék házasság zajától. Ez azt eredményezte, hogy a tenyeremen kialakuló bőrkeményedések száma fordítottan volt arányos a megtett méterek számával. No, de aztán O barátnőm kijött elém, ketten beszenvedtük a lakásba a holmit, majd egy kedves szobában éjjelig fejtettük az életrejtélyt. Fél négykor aztán kocsiba be, álmosságunkat leplezve goára bólogatva koncentráltunk arra, hogy nekünk most tulajdonképpen milyen jó is lesz. Reptér. Szokásos. A gépen egy olyan fiú mellett ültünk, akinek két fő attribútumával sikerült megismerkedni: kukac van a fenekében és nem tudja, miért dugul be a füle a magasban. Erről több szót nem is ejtenék. London. Meglepő meleg, napsütés, naná, hogy a taft még mindig tart.